Oldalstílus
Current Style: Általános
Szövegméret
Jelenlegi szövegméret: 100%
Már az Árpád-korban vonzotta a letelepedni vágyókat a Körös tiszta vize, a gazdag termőföldek, rétek. A középkori falu nyomait a régészek Kunszentmárton telekparti részén találták meg. A mai városka első írásos említését (Szentmárton) oklevéllel bizonyíthatóan csupán 1377-ből ismerjük, de lehetséges, hogy a garamszentbenedeki apátság alapító levelében (Mortun falu, 1075), majd a Váradi regestrumban vagy Váradi jegyzőkönyvekben is írtak róla (1212–15).
A tatárjárás után a kunok érkeztek e területre, és a település így válhatott a Nagykunság részévé. A 15. század közepén a források Szentmártonszállásról írnak, mely név már egyértelműen kun településre utal.
Kunszentmárton történetének jelentőségteljes eseménye volt 1541. szeptember 18-án, a településen a Szent Koronával átutazó Izabella királyné látogatása. A 16–17. században adományozás és vásárlás útján több gazdája is volt a településnek. (Radych-Bosics család, Kolláth István, Sennyei István…). Adózott az egri, majd a gyulai várnak is. A török korban a pusztítások következtében többször is elnéptelenedett a falu, s 1699-re lakatlanná vált.
A teljesen elnéptelenedett „Szent Mártony pusztára” 1718-tól érkeztek folyamatosan jász betelepülők Jászapátiból és Jászalsószentgyörgyről. A jászapáti lakosok Radics István, a település későbbi bírájának vezetésével érkeztek ide. Kunszentmárton így elsősorban nem kun, hanem jász etnikumú település, s vallásilag is elkülönült a környező kun városoktól tisztán katolikus népessége folytán. A lakosság száma gyorsan növekedett, 1725-ben 117 család élt itt. Nagy csapást jelentett az 1739-es pestisjárvány, mely a népesség csaknem felét (737 embert) követelte.
A török kiűzése az országból meglehetősen kiürítette az államkincstárt. Lipót császár új bevételi forrásokat keresett, s 1702-ben eladta a Jászkunság területét a Német Lovagrendnek. Az eladással korábbi kiváltságaikat elveszítő kunok és jászok sérelmeiket csak 1745-ben tudták orvosolni. Ekkor Mária Teréziának háborús kiadásaihoz jelentős pénzösszegre volt szüksége, s így az önmegváltás, latinul redempció során földjeiket tetemes summával megválthatták, visszavásárolhatták. Visszakapták önállóságukat a jogszolgáltatásban, a közigazgatásban, szabadparaszti jogállást nyertek. 1745-ben Mária Terézia Kunszentmártont a Nagykun kerület közigazgatási és igazságszolgáltatási központjává tette, ahol a nagykun kapitányok bíráskodtak. Az uralkodónő pallosjogot adott a településnek, ami azt jelentette, hogy akár halálos ítéletet is végrehajthattak.
A redempció nagy lökést adott Kunszentmárton fejlődésének, hiszen ismét kiváltságos helység lett. A szabadparaszti társadalom jobb lehetőségei vonzották a betelepülőket. Mezőgazdaságát meghatározta, hogy hatalmas puszták tartoztak a településhez, mely jelentős állattartásra kínált lehetőséget (szarvasmarha, ló, juh). Rendkívüli ütemben erősödött a kézművesipar, melyet a Jászkunságban eléggé korainak számító (1765) céhszerveződés igazol. 1782-ben révprivilégiumot kapott a község, s 1806-ra első hídja is felépült. A település mintegy 90 év alatt a „semmiből” kinőve eljutott a városi rang megszerzéséig 1807-ben. A mezővárosi rangot elnyert település, s Nagykun kerületi székhely a 19. században lendületesen fejlődött. Folyami átkelőhelyként fontos szerepet játszott az Alföld forgalmának lebonyolításában. A városi címmel járó évi négy országos és egy hetivásár tartása kedvezően hatott az ipar és a kereskedelem élénkülésére.
A 19. század folyamán a város vezető szerepet kapott a Tiszazugban, s e terület társadalmi, gazdasági, kulturális életének központjává vált. Kisipara, boltjai, vásárai az egész kistájat kiszolgálták. Az 1848-49-es események idején komoly áldozatokat vállaltak a kunszentmártoniak. 105 fős nemzetőrséget állítottak ki, élelmezték az átvonuló hadseregeket, kisegítő honvédkórházat állítottak fel.
A várossá válás olyan külsőségekben is megnyilvánult, mint a központ máig megmaradt képének kialakulása, a városi rangú középületek felépülése a 18. század végétől. A tanácsi jegyzőkönyvek az 1780-as évektől említenek vendégfogadót. 1813-ban a városháza, 1837-ben a Nagyiskola, 1830-ban a Nagyvendéglő készült el. 1822-ben új tornyot kapott a templom, majd 1895-ben új toronysisakot s 1909-10-ben két oldalhajót. 1849-ben már állandó postaállomást akartak felállítani, mely bekapcsolta volna a települést az ország fő közlekedési útvonalaiba. 1850-ben elrendelték az utcák új elnevezését és a házak számozását. 1870-ben rendezték a piacteret, 1875-re elkészült a járdák építési terve.
Jász-Nagykun-Szolnok vármegye megalakulása (1876) után Kunszentmárton rendezett tanácsú város lett. A településhez tartozó Mesterszállás és Csorbapuszta elszakadása 1896-ban jelentős hanyatlást eredményezett, s jogilag nagyközséggé minősítették vissza a települést.
A változásnak, előre lépésnek fontos jele volt az ipariskola megalapítása. A hitelrendszer bővülését a Népbank és a Kunszentmártoni Takarékpénztár után létrejött Gazdasági Takarékpénztár (1896.) jelezte. A századfordulón megalakultak az első szövetkezetek. A vasútvonalak (1885. Pusztatenyő- Kunszentmárton, 1887. Kunszentmárton-Szentes) nem csupán a búza szállítását biztosították, hanem bekapcsolták az itt élőket az ország kulturális, gazdasági vérkeringésébe. Az egyesületek, körök saját székházakkal büszkélkedhettek, s a Gőz- és Kádfürdő (1903.) mellett a Körös Szálló (1909.) is elkészült.1910-ben létrejött a Polgári Fiú és Leányiskola. Mátray Lajos téglagyáros felajánlása tette lehetővé 1910-ben a Körös Védgát elkészítését.
A háború kitörésekor, 1914-ben katonai kórház létesült a községben. 1918 novemberében a köztársaság kikiáltása mellett foglaltak állást a kunszentmártoniak. A következő év március 23-án népgyűlésen ismertették a forradalmi változásokat, megalakították a munkás- és paraszttanácsot, a direktóriumot. Terveik megvalósítását a román csapatok gyors közeledése megakadályozta. A román megszállók óriási veszteségeket okoztak a településnek: raboltak, fosztogattak, felgyújtották a Körös fa hídját, majd 1920 elején elhagyták a községet.
1925-ben Kungyalut és Istvánházát Kunszentmártonhoz csatolták, valamint felavatták az új közúti hidat.
Az építkezések folytatódtak, s elkészült az ipartestület székháza és a református templom.
Az infrastruktúra fejlődő területe a villamosítás lett, s 1923-ban kapott villanyvilágítást Kunszentmárton. Lassú ütemben bővültek a közlekedés lehetőségei. 1927-ben telepítették az első benzinkutat, 1936-ban indult meg Tiszakürt felé a buszjárat. A Körös tekintélyes hajóforgalmat bonyolított le. 1943-ban indult az első személyhajójárat. Az ipar virágzó területének minősült a malomipar és a téglagyártás. A Horváth és a régi Trincz-féle malom, a betekincsi malom mellett 1910-ben megalapították a kor műszaki színvonalán álló Cseuz malmot. A gyáripar fellendülése 1935-től a kisiparosokra is hatást gyakorolt, s még ösztönzőbben érintette őket a háborús konjunktúra 1938-tól. A ruházati ipar, gépgyártás, építőipar kapott jelentős megrendeléseket. 1937-ben a Kunszentmártoni Szövőüzem 80 munkáslánnyal működött, s beindult a Palásthy- féle rosta- és terményszelelőket gyártó üzem. A Mátray gőztégla- cserép- és agyagárugyár kunszentmártoni és csongrádi telepe az Alföld legnagyobb gőztéglagyáraként hirdette magát 1935-ben. A következő vállalkozásokkal folytathatjuk a sort: a Malomipar Vállalat Kft., a Weiss Testvérek fűrésztelepe, a Schweiger fatelep, az id. és az ifj. Szűcs Lajos gépjavító üzeme, Bozsik János földbirtokos és téglagyáros. Nagy megbecsülésnek örvendett Bozsik Kálmán fazekasmester, aki kerámiáival nem csak szakmai tudásának, de Kunszentmártonnak is hírét vitte a világban. Díszedényi bejárták Los Angelest, New Yorkot, Chicagót, Stockholmot, Rómát, Amsterdamot, Párizst, Brüsszelt. A második világháború idején a község lakosságának zöme helyben maradt. 1944 szeptemberében az iskolákat kórházakká rendezték át. Október 6. éjjelén szovjet légitámadás sújtotta Kunszentmártont. A következő három napon a szovjet csapatok kiszorították a németeket. A helyi harcok során közel hetven ember vesztette életét, s hatszor érte légitámadás a települést.
1944 végét gyors politikai átalakulások jellemezték. Megalakult a Magyar Kommunista Párt, a Magyarországi Földmunkások Országos Szövetségének helyi szervezete. A helyi Nemzeti Bizottság átvette a Munkástanács szerepét és feladatkörét. 1949-re lezárultak a társadalmi-politikai változások, s a proletárdiktatúra bevezetését radikális államosítások kísérték. 1948 októberében létrejött Szolnok megye második termelőszövetkezeti csoportja a Zalka Máté, majd a Búzakalász és a Zöld Mező, kisipari termelőszövetkezetek alakultak (Ruházati, Cipészipari Ktsz, Építőipari Ktsz. stb.). Az 1960-as évek végén kezdődő és az 1980-as évekig folyó iparosítás gyors és jelentős méretű volt. Olyan nagy- és középüzemek jöttek létre, mint a hagyományos bőrfeldolgozásra épülő Pannónia Szőrmekikészítő és Szőrmekonfekció Vállalat, a Beton- és Vasbetonipari Művek Kunszentmártoni Gyáregysége, melyek létszáma az 500 főt meghaladta. Kunszentmárton az 1980-as évekre a megye déli peremének egyetlen számottevő iparral rendelkező települése lett. Ekkor 14 ipari telephely és üzem jellemezte a községet. Az ipar népességmegtartó ereje 1981–85 között vált érezhetővé. Ez stabilizálta a település központi szerepkörét a térségben, s hozzájárult Kunszentmárton 1986. január 1-jei várossá nyilvánításához.
Ma Kunszentmárton a kistérségi szerveződés szerint 11 településből álló Tiszazug központja, járás székhely.
Források:
Pusztai Gabriella: Hajdanvolt mesterek mesterségek hajdanán. Kiállításvezető
Hegedűs Krisztián: Kunszentmárton története kunszentimuzeum.hu
Adatok Szolnok megye történetéből I. kötet,567-586.p.Szolnok megyei Levéltár Szolnok,1980.
